Erre szeretnék választ kapni. Nem egyszerű a feladat. Már csak azért is nehezen tudom megérteni a történteket, mert közel húsz esztendős katonai múlttal érthetetlen számomra, hogy a mai korban vannak még olyanok, akik a fegyverek alkalmazásával próbálnak meg konfliktusokat rendezni. 

A háború nem egy videójáték. A háborúban nincs valakinek egy újabb élete, ha esetleg valami miatt megsemmisül. A háborúban meghal. Ennyi, és nincs tovább. A videójátékokban a kényelmes, meleg, fűtött szobában, egy pohár üdítő mellett biztonságosan lehet ölni azokat a virtuális karaktereket, aki ha vissza is lőnek, de a játékos számára veszélyt nem jelentenek. De a háborúban, amikor visszalőnek, akkor az potenciálisan halálos veszélyt jelent. Ha a lövedék talál, akkor vége egy életnek. De nem csupán így végezheti az életét, aki háborúban él. A fegyverek által okozott pusztítás, a házak, az infrastruktúra lerombolása mind magában rejti a veszélyt, hogy ezek kapcsán emberi életek kerülnek kioltásra. És most ezt látjuk a keleti szomszédunknál. Borzasztó belegondolni, hogy ilyen közelségben, a XXI. században értelmetlenül halnak sorra az embertársaink.

Az teljesen nyilvánvaló, hogy a háború, a fegyveres összecsapások semmiképpen nem alkalmasak viták rendezésére. Éppen ezért nehezen lehet megfelelő indokot találni arra, hogy hogyan juthatott el arra egy normálisan gondolkodó európai ország vezetője, hogy a szomszédját - akivel ezelőtt néhány évtizeddel még egy államot alkottak - egyszerűen lerohanja. De mégis ez történt. Immár tizenkettedik napja, ha jól számolom. És ha csinálunk egy gyors mérleget, akkor mit is sikerült elérni?

Először is van egy csomó katona és polgári áldozat. Hogy mennyi? Tökmindegy. Értelmetlen halált haltak. Őket már sem pénzzel, sem ideológiával, sem szép szóval nem lehet feltámasztani. Aztán van egy csomó rombolás, anyagi kár. Ezeket majd a végén valahogyan sok-sok pénzért helyre kell állítani. Ezeket az összegeket lehetett volna biztosan valami értelmesebb célra is elkölteni. Van egy csomó menekülő ember, akinek a lelkét talán örökre megnyomorították az elmúlt napok történései. Még ha nem is vesztették el közvetlen hozzátartozójukat, de a félelem, hogy vajon megússzák-e élve ezt az egészet, biztosan rányomja a bélyegét sok emberre. A menekülteket fogadni kell, biztosítani kell számukra, hogy legalább az alapvető szükségleteiket kielégítsék. És ezt a környező országoknak kell megoldaniuk. Megszervezni, finanszírozni, reményt adni a menekülőknek. És eredménynek - bár igen kétséges eredménynek - lehet nevezni azt is, hogy egy olyan helyzetbe sodródott a világ, amikor csak egy szikra, egy rossz politikai döntés kell ahhoz, hogy ez a jelenleg lokális konfliktus akár világméretűvé alakuljon át. És annak a következményei tragikusak lennének.

Azt gondolom, hogy épeszű ember nem vágyik arra, hogy egy ilyen helyzet kialakuljon. Most egyelőre azt hiszem, hogy csak annyit tehetünk, hogy megpróbáljuk magunkat távol tartani attól, hogy a háborúba hadviselő félként belépjünk. Azt hiszem, hogy azért mert más országokban vagy nem érzik a háború veszélyét, vagy más érdekek szólnak amellett, hogy a háború tüzét fenntartsák, nekünk ez nem lehet célunk. Nem gyávaságból, hanem bölcsességből. Mert nincs olyan indok, amivel akár egyetlen embertársunk életének elvételét meg lehetne magyarázni. Mert emberek vagyunk és annak is kell maradnunk.