Rövidke tegnapi hír volt és túl nagy publicitást nem is kapott a médiában az, hogy az orosz kormány részéről egy olyan felhívás hangzott el világba, hogy felhívják azokat az államokat, amelyek fegyvereket szállítanak Ukrajna számára, hogy szüntessék be a további szállításokat. Ennyi és pont. Nem volt kommentár, csak a száraz tény.

Lehet azt mondani, hogy szóra sem érdemes egy ilyen felhívás az oroszok részéről, a hazai média alapján Oroszország már úgyis a végnapjait éli. De én attól tartok, hogy ettől még nagyon messze járunk. Semmi mást nem jelent szerintem ez az oroszok részéről, mint annyit, hogy kezdik megunni, hogy az egyébként teljesen nyilvánvaló erőfölényt, ami az orosz oldalon tapasztalható, úgy próbálja a fejlett nyugat kompenzálni, hogy Ukrajnába zúdítja a fegyverek tömkelegét kifejezetten "segítő" szándékkal. Ez biztosan így van, csak azért egy háborúba fegyvert szállítani ennél sokkal több jelentést hordoz magában.

Először is azt, hogy aki fegyvert szállít a hadban álló felek bármelyikének, az teljesen nyilvánvalóan a másik felet ellenségnek tekinti. Valószínűleg ezt pontosan tudják a fegyvert szállító államok vezetői is. Fegyvert szállítani ugyanis humanitárius céllal nem lehet. Jelen esetben az Ukrajnába fegyvert szállító EU-s országok, az USA, illetve bármely más állam potenciálisan ellenségként tekint Oroszországra. Nyilván azon senkinek nem lenne szabad csodálkozni, ha fordítva is így gondolkodik Oroszország róluk. 

De mit is eredményez az, ha hadban álló felek valamelyikének harmadik állam, vagy államok fegyvert küldenek? Általánosságban, nem pedig a konkrét esetre kivetítve. Nyilván azért történik a fegyverszállítás, mert ha nem tennék, akkor az erők egyenlőtlensége miatt valamelyik fél gyorsan győztese lenne a háborúnak. És miután általában az erősebb fél szokott lenni az agresszor, így egy megszállásról lehetne beszélni a győzelme esetén. Ezt az erőkülönbséget lehet a gyengébb erőt képviselő hadviselő fél részére történő fegyverszállítással kompenzálni és esélyt adni számára, hogy megfelelően védekezzen. Magyarul esélyt szeretnének teremteni egy egyenlő küzdelemhez. Legalábbis remélem, hogy így gondolják, mert ha üzleti megfontolások motiválják a fegyvereket szállító országokat, akkor azt hiszem semmivel nem ártatlanabbak, mint maga az agresszor.

Tehát a fegyverszállítmányok segíthetnek abban, hogy egy egyenlőbb küzdelem alakuljon ki a hadban álló felek között. Ez valóban dicséretes! De a helyzetet azonban lehet másképp is  értékelni. A veszteségek oldaláról. Egy gyors háború, a vesztes szemszögéből nézve - bár szégyenletesnek tűnik - de sokkal kevesebb áldozattal is jár. Az elhúzódó háború viszont - mindegy kinek a szemszögéből - sokkal több emberáldozatot követel és persze nagyságrenddel nagyobb anyagi károkat is. Tudom, hogy eretnek az, amit most leírtam, mert ez azt sugallhatja, hogy nem értek egyet a fegyverszállításokkal. És ez így is van. Az Ukrajnába segítségképpen küldött fegyvereket, ugyanis nem csak mutogatják, nem csak dicsekednek vele, hanem használják is. Emberéleteket oltanak ki velük, épületeket, technikai eszközöket semmisítenek velük. Nagy morális kérdés az, hogy a védekező pozícióban lévő kezében lévő fegyverek által kioltott emberi életek és megsemmisített dologi javak miként értékelendők. Amikor ezek a fegyverek ölnek és rombolnak, az jónak tekinthető? És ha igen, akkor kinek?

Egy most biztosnak látszik: Oroszország, illetve annak elnöke nem enged. Miért? Mert óriási presztizsveszteséget jelentene mint nagyhatalomnak, hogy ha meghátrálna. Nem fog meghátrálni, ezt szinte biztosra lehet venni. Az elesettek megsegítőjeként fegyvereket szállítók pedig azt a látszatot keltik az ukrán harcolókban, hogy ezt a háborút megnyerhetik. Ha ez be is következik, akkor arra gondolt-e valaki, hogy milyen áron? Az elhúzódó harcok következtében még sokan halhatnak meg, és még sokkal többen menekülhetnek el Ukrajnából. És az elpusztított infrastruktúráról még nem is ejtettünk szót! Kérdés, hogy mindenki vissza kíván-e menni majd oda, ahonnan elmenekült. Mert ugye az nyilvánvaló, hogy a háború halottjait senki nem fogja tudni visszaadni a szeretteinek. 

Azt hiszem, hogy ennek az egész konfliktusnak a lényegét nagyon egyszerűen meg lehet fogalmazni: a tét az, hogy kinek a bábja legyen Ukrajna vezetője? Az USA és az EU vezetőinek bábja, vagy pedig Oroszország bábja.

Nagyon bízom benne, hogy ez a bábjáték hamar befejeződik és az értelmetlen gyilkolás és pusztítás végre megszűnik. Változatlanul azt gondolom, hogy csak a diplomáciai eszközök lesznek hatékonyak a megoldásban, nem pedig a fegyverek. Olyan végső megoldás bizonyosan nem lesz, ahol csak az egyik fél akarata fog sérülni. Kompromisszumokra van szükség a két fél között úgy, hogy közben mindenki érzékeli, hogy ez az egész borzalom nem kizárólag a két ország közötti feszültségre vezethető vissza.  Tárgyalni kell és véget vetni az értelmetlen háborúnak! 

Néhány órája vettem észre az index.hu oldalon egy cikket az orosz-ukrán háborúval kapcsolatban, amire felkaptam a fejemet. A cikk teljes terjedelmében itt olvasható. Miről is van benne szó?

Az orosz védelmi minisztérium közzétett egy titkos dokumentumot, amely az ukrán nemzeti gárda parancsnokától származik. Az egyébként eredeti dokumentum lényegében arról szólt, hogy az ukrán vezetés a Donyec-medencében található Donyecki-, és Luhanszki Köztársaságok ellen átfogó támadást tervezett. Ezt megakadályozandó, került sor Oroszország részéről február 24-én a "különleges katonai hadművelet" megkezdésére Putyin elnök parancsa alapján.

Az ukrán nyelven írott szöveg szerint - az orosz védelmi minisztérium fordításában - a parancsot aláíró tábornok elrendelte a Donyec-medence szakadárok által felügyelt területei elleni, márciusban végrehajtandó támadás előkészítését. Ezt a parancsot az ukrán nemzeti gárda három csoportfőnökének címezték. A parancs rendelkezik arról a kiképzési programról, amely során az ukrán fegyveres erők az előbb említettekkel együtt összehangolt harci műveleteket hajt végre a szakadár területek ellen.

Az orosz védelmi minisztérium keresi arra a kérdésre a választ, hogy erről a tervről tudott-e és ha igen, akkor nyújtott-e a végrehajtáshoz segítséget Ukrajnának az USA vagy a NATO.

Szeretném előre bocsátani, hogy változatlanul nem tudok azzal az orosz lépéssel azonosulni, amivel a háborút megindította. De amennyiben ez a dokumentum eredeti - és miért ne lenne az - akkor az egész nagy játszmát teljesen más megvilágításba helyezi. Nem értek egyet tehát, hogy Oroszország lerohanta az orosz szakadárok által felügyelt területeket, de ugyanígy nem tudtam volna egyetérteni azzal, ha az ukrán hadsereg, vagy annak egy része elindul lemészárolni a Donyecki és a Luhanszki Köztársaságban élő szakadár oroszokat. Bátortalanul írom le, de régebben és a világ egy másik részén az USA és úgy általában a nyugati demokráciák egy ilyen "akciót" simán népirtásnak minősítettek volna. De most valahogyan nem annyira finnyásak. Vajon miért?

Aztán az is meglehetősen furcsa számomra, hogy az ukrán elnök olyan stílusban kér, pontosabban követel a nyugati országok és USA részéről tovább szankciókat Oroszországgal szemben, mintha ő volna, aki irányítja a háborús történéseket. Megjegyzem ezek a követelések olybá tűnnek, mintha Zelenszkijt egyáltalán nem érdekelné, hogy a jelenleg még csak Ukrajna területén folyó harcok világháborúvá nőhetik ki magukat. És ezek a kis jelenségek - tetézve azzal, hogy a tömegtájékoztatás csak ukrán szemszögből mutatja meg a helyzetet - elbizonytalanítanak, hogy biztosan kellett-e, szükséges volt-e a humanitárius segítségnyújtáson túl olyan intézkedések bevezetése, amivel esetleg az EU "lábon lövi" magát Ukrajna érdekében egy tisztázatlan politikai helyzetben. Nem tudom. De nagyon remélem, hogy nem egy piszkos játszma részeseivé teszik ma Európát és az itt élő népeket.

 ( Fotók: index.hu )

Na ez a fából vaskarika! Még nagy katonai ismeretekkel sem kell rendelkezni ahhoz, hogy tudjuk, hogy ha egy háborús helyzetben a hadban álló feleket - egyiket, másikat, mindkettőt - a saját meglévő fegyverkészletein túl további fegyverekkel támogatják, az csak egyet jelenthet - a háborúskodás további folytatását. Orrvérzésig, vagy legalábbis addig, amíg valamelyik fél annyira meggyengül, hogy leteszi a fegyvert és megadja magát. Ez, egy általános jelenség.

Most ezt az általánost vetítsük ki a speciális helyzetre, az orosz-ukrán háborúra. A kiindulási pont azért egy olyan helyzet, amelyben a józan, formál logika szabályai szerint - az erőegyenlőtlenségre tekintettel - az ukránoknak azonnal meg kellett volna adniuk magukat, amikor az oroszok támadni kezdtek. Vagy ha nem is azonnal, de a két ország fegyverkészleteiről rendelkezésre álló információk szerint Ukrajna hamar a végére ért volna a háborúnak, mivel kifogyott volna a harci eszközeiből. Oroszország pedig bőven rendelkezett volna még fegyverzeti tartalékokkal, hiszen a világ egyik legnagyobb hadserege itt található. És vélhetően ezt gondolta Putyin elnök is, amikor a végzetes parancsot kiadta Ukrajna megtámadására. Aztán az elméletet mégsem igazolta a gyakorlat. De miért?

Jogos a kérdés. De szerintem mindenki számára nyilvánvaló, hogy az EU azonnali fegyverszállításai az a körülmény, ami megakasztotta az orosz elnök tervét. A beszállított EU-s fegyvereknek köszönhetően újabb ukrán harcoló csapatokat lehetett szervezni és harcolni küldeni a frontokra. Ezek tények. Valamennyi hírcsatorna kiemeli az ukrán nép hősies ellenállását az agresszorokkal szemben. Tehát az EU-s fegyvereknek köszönhetően egy hosszabb távú ellenállásra lettek képesek a megtámadottak. A kérdés az, hogy ez tekinthető békének? Azt hiszem, hogy amíg a fegyverek ropognak, addig béke nincs. Ha pedig béke nincs, akkor háború van, azaz folytatódnak a harcok és tovább halnak a katonák és a civilek. Tehát igazolódik a bejegyzésem elején tett megállapításom, hogy fegyverekkel békét teremteni nem lehet.

Talán abban az esetben lehet a fegyverkezéstől elvárni, hogy az békét eredményezzen, ha az olyan - a másik fél számára elrettentő mértékű - hogy eláll a további harcok folytatásától. De ha ezt megint a valóságra ültetjük át, akkor kérdés, hogy mekkora tömegben kellene Ukrajnába fegyvereket szállítani ahhoz, hogy Oroszország megrettenjen? Megjegyzem, ez egy költői kérdés volt. Tehát elrettentő harci erőt kellene ahhoz felsorakoztatni, hogy a harcok folytatásától minden egyéb feltételtől eltekintve valamelyik harcoló fél elálljon a harcok folytatásától. Erre utalt valamelyik nem is emlékszem melyik liberális magyar politikus a minap. De kérdezem én? Magyarországnak volna annyi fegyvere, hogy azokat átadva Ukrajnának azok elrettentsék az oroszokat további háborúskodástól? Szerintem, ha a Magyar Honvédség teljes fegyverkészletét odaszállítanánk, akkor sem állítaná meg az oroszokat. Nálunk meg maradna a harci eszköz a fokos, a karikás ostor, na meg a bugylibicska. 

Értem ezt úgy, hogy erősen szűrt információk juthatnak csak el hozzánk, egyszerű halandókhoz. Ebben a jelenlegi kommunikációban Ukrajna mint áldozat, Oroszország, mint velejéig romlott agresszor jeleni meg. De valóban ennyire egyszerű volna a képlet? Szerintem nem!

Önmagában már az a tény gyanakvásra adhat okot, hogy van "rosszfiú" és van "jófiú" ebben a felállásban. De biztosak lehetünk-e benne, hogy a "jófiú" valóban teljesen szűzies lelkű, ártatlan maszületett bárány, a másik oldal - nevezzük nevén: Oroszország - csak a rossz megtestesítője. Ilyen felállás soha nem volt és soha nem is lesz, ezért is utópisztikus ezt megpróbálni elhitetni az emberekkel. Nyilvánvaló, hogy mindenkinek van véleménye - vérmérséklete, politikai meggyőződése szerint. De az igazságot csak akkor lehetne legalább hozzávetőleg megismerni, ha korrekt tájékoztatáshoz lehetne jutni. Ezért praktikus a világhálón az orosz hivatalos álláspontokat közvetítő pravda.ru, vagy iz.ru híroldalakat is olvasgatni. Mindjárt árnyaltabbá válik az egész helyzet. Kiderül, hogy a "jófiú" nem annyira ártatlan bárány és a "rosszfiú" sem zsigerből utálandó, mert a lépéseinek oka van. Nehezen fogadható el, hogy ilyen keményen reagált Oroszország, de azért volt némi oka kiakadni.

Az nyilvánvaló, hogy Oroszország első lépéseként bemutatott harci cselekmények elítélendők. De biztos az, hogy egy szép reggelen Putyin elnök úgy ébredt, hogy elhatározta, hogy neki indítja a hadseregét Ukrajnának? Tuti, hogy nem így történt. Hiszen a Krímben történt eseményeket követően megkötött Minszki egyezmény már ha jól számolom legalább hét esztendeje hatályba lépett. Egy csomó olyan kötelezettséget tartalmazott, amit, ha a felek betartanak, akkor szavatolva érezhette volna mindkét fél, hogy ha nem is puszipajtásokként élik a mindennapjaikat, de legalább a béke hosszú távon fenntartható lesz. De, amint azt már Oroszország az első pillanattól fogva hangoztatja - nem kerültek teljesítésre az egyezményben vállalt kötelezettségek. Ukrajna teljesen egyértelműen igyekezett az EU és a NATO irányába, annak ellenére, hogy az egyezmény egyik feltétele az volt, hogy nem csapódik egyik szerveződéshez sem. Oroszországnak már csak az hiányzott volna, hogy néhány száz kilométernyire Moszkvától NATO fegyverek kerüljenek letelepítésre.

Aztán az is elég érdekes, hogy csak az orosz híroldalakon sikerült arról olvasnom, hogy Donbasz környékén több tömegsírt fedeztek fel, amelyekben ezres nagyságrendben voltak megölt orosz nemzetiségű, de Ukrajnában élő személyek - mondjuk ki - elásva. Ez is kiverte a biztosítékot nyilvánvalóan Oroszországnál. És persze annak a tudata, hogy az Ukrán kormányzat nacionalista vonala mindenki által tudott módon - beleértve az EU-t és a NATO országokat is - üldözi a nemzetiségeket Ukrajnában, de mégsem lép fel senki az állítólagos demokráciákban a kisebbségek mellett - további olaj lehetett a tűzre. Aztán egy "szikra" és robbant az egész - Oroszország nekiindult, hogy elégtételt vegyen Ukrajnán. 

A legálszentebb, amiről viszont csak nagyon óvatosan fogalmaznak a hírekben, az az ukrán nacionalizmus, ami magát az egész államszervezetet átszőtte. Ukrajnában van az ukrán, aki majdnem ugyanúgy "árjának" tekinti magát, mint annak idején a németek. És nyilvánvaló, hogy egy ilyen pozícióból szemlélve a világot, mindenki más csak genetikai hulladék, tökmindegy, hogy milyen nemzetiségű. Ukrajnában nincs szükség a nemzetiségekre, zavaró tényezők csupán és ennek megfelelően is kezelik ezeket az embereket - persze az EU és az USA gyógypillantásaitól kísérve. Csoda-e tehát, hogy egyszer csak az egyik nemzetiség anyaállama, ami nem mellékesen az egyik legnagyobb ország a világon, besokallt és nekiindult elégtételt venni?

Úgy gondolom, hogy ezeknek a körülményeknek a leplezetlen továbbítása a híradásokban elvárható a média szereplőitől, még ha nehezen is megy az objektivitás ebben a műfajban. Nyilvánvaló, hogy ettől még a háború megindítása, egy másik állam lerohanása nem válik vitézi cselekedetté. De ha a háborút kiváltó körülményeket objektíve vizsgáljuk, akkor talán nem kell olyan meglepetten széttárni a kezeket - hiszen ennek a konfliktusnak a figyelembe vételével számítani lehetett volna jobban Oroszország lépésére. És talán némi diplomáciai csűrcsavarral a tragédiát el lehetett volna kerülni.    

Megbotránkoztató talán a bejegyzésem címe. Szerintem a legtöbben folyamatosan figyelemmel kísérjük a szomszédban történő eseményeket. Az ott történtekről sok sajtóorgánum ad rövidebb-hosszabb híradást. Sokan kiemelik az ukrán nép hősiességét, amivel a hatalmas túlerőben lévő orosz hadsereget feltartóztatni igyekeznek.  Sok fotót láthatunk, amelyeken nők, vagy fiatal, szinte gyerekkorú személyek fognak a kezükben fegyvert. Szemmel láthatóan gyorstalpaló kiképzésben vesznek részt. Aztán vélhetőleg irány a frontvonal és tényleg az életüket áldozzák fel, hogy a betolakodókat visszavessék. De számomra ezek a képek nem szükségképpen az elismerésre adnak okot, hanem sokkal inkább a féltésre, a sajnálatra. Le is írom, hogy miért.

Ezek a személyek kétséget kizáróan civilek, azaz olyanok, akiknek soha az életben nem volt a kezükben még  fegyver. Ez látszik azokon a képeken is amiket a világhálón láthatunk. Sután, sokszor veszélyesen fogják azokat a géppisztolyokat, puskákat. És ezzel kapcsolatban jut eszembe az, hogy a háborús veszteséget - mármint az ember áldozatok számát - befolyásolhatja-e a kiképzetlenségük? Biztos vagyok benne! 

Nem véletlen az, hogy amikor még létezett Magyarországon is a sorkatonai szolgálat, akkor hónapokon keresztül próbálták megtanítani az újoncokat a fegyverek használatára, karbantartására. Azokra az ún. harcászati ismeretekre, amelyek szükségesnek látszottak ahhoz, hogy ha valóban éles helyzetre kerül a sor, akkor legalább biztonságba tudja magát helyezni, tüzelőállást tudjon úgy foglalni, hogy abba ne haljon bele. Az ukrán nép viszont most zömében teljesen képzetlen, civil harcosokkal próbálja meg a sarat állni. 

Vajon tudják-e azok a civilek, akik most fegyvert tartanak a kezükben, hogy ha a lövésük célt téveszt, akkor nem kizárt, hogy esetleg valaki mást ölhetnek meg - rossz esetben épp a saját népükből - mert a lövedék nem válogat. Aki a hatótávolságán belül van, azt elpusztítja. Ugyanúgy nem mindegy, hogy mi az, amit fedezékül használ. Egy gépkocsi bár csábító, de bizonyosan alkalmatlan fedezék gyanánt. Nem beszéltem még arról, hogy a lövedék "gellert" vagy szebben mondva gurulatot kap és kiszámíthatatlanul vágódik tovább. És megöl bárkit, aki az útjába kerül. Aztán ha esetleg valami belekerül a fegyver csövébe, az lehet, hogy épp a fegyvert használót fogja elpusztítani, ha a cső felrobban a piszoktól. Kiráz a hideg, ha ezekre a lehetőségekre gondolok.

Roppantul tisztelem a hazaszeretetet. Fejet is hajtok mindenki előtt, aki ragaszkodik a szülőföldjéhez, a saját nemzetéhez, és még az élete árán is megvédi a külső támadásoktól. De könyörgöm! Biztos az, hogy a kiképzetlenek képesek arra, hogy a jól - vagy kevésbé jól - felkészült katonákkal szemben harcba bocsátkozzanak? Biztos vagyok benne, hogy nem! Bár mindenki potenciális emberáldozat, aki a háborúban bármilyen módon is érintett, de a valószínűsége annak, hogy a kiképzetlen civil odaveszik, sajnos óriási nagy!

A civillel szemben álló katona nem válogat és nem is válogathat. Vele szemben van valaki, akinek fegyvere van, amivel képes lehet az ő életét kioltani. Hiába betolakodó, agresszor, de ő is félti az életét. És használja a fegyverét. És ha tudja is használni a fegyverét, akkor célba fog találni. És esetleg egy képzetlen civil lesz az áldozata. Lehet, hogy nem akarna egy nőt, vagy egy tapasztalatlan gyereket elpusztítani, de amikor a torkolattűz felvillan, akkor egy harcoló katona számára tökmindegy, hogy ki fogja azt a fegyvert, aminek a torkolattüzét látta. És így csak abban lehetünk biztosak, hogy szükségtelenül nagy emberáldozatok fognak  keletkezni. Borzasztóan lesújt és sajnálom őket!

Erre szeretnék választ kapni. Nem egyszerű a feladat. Már csak azért is nehezen tudom megérteni a történteket, mert közel húsz esztendős katonai múlttal érthetetlen számomra, hogy a mai korban vannak még olyanok, akik a fegyverek alkalmazásával próbálnak meg konfliktusokat rendezni. 

A háború nem egy videójáték. A háborúban nincs valakinek egy újabb élete, ha esetleg valami miatt megsemmisül. A háborúban meghal. Ennyi, és nincs tovább. A videójátékokban a kényelmes, meleg, fűtött szobában, egy pohár üdítő mellett biztonságosan lehet ölni azokat a virtuális karaktereket, aki ha vissza is lőnek, de a játékos számára veszélyt nem jelentenek. De a háborúban, amikor visszalőnek, akkor az potenciálisan halálos veszélyt jelent. Ha a lövedék talál, akkor vége egy életnek. De nem csupán így végezheti az életét, aki háborúban él. A fegyverek által okozott pusztítás, a házak, az infrastruktúra lerombolása mind magában rejti a veszélyt, hogy ezek kapcsán emberi életek kerülnek kioltásra. És most ezt látjuk a keleti szomszédunknál. Borzasztó belegondolni, hogy ilyen közelségben, a XXI. században értelmetlenül halnak sorra az embertársaink.

Az teljesen nyilvánvaló, hogy a háború, a fegyveres összecsapások semmiképpen nem alkalmasak viták rendezésére. Éppen ezért nehezen lehet megfelelő indokot találni arra, hogy hogyan juthatott el arra egy normálisan gondolkodó európai ország vezetője, hogy a szomszédját - akivel ezelőtt néhány évtizeddel még egy államot alkottak - egyszerűen lerohanja. De mégis ez történt. Immár tizenkettedik napja, ha jól számolom. És ha csinálunk egy gyors mérleget, akkor mit is sikerült elérni?

Először is van egy csomó katona és polgári áldozat. Hogy mennyi? Tökmindegy. Értelmetlen halált haltak. Őket már sem pénzzel, sem ideológiával, sem szép szóval nem lehet feltámasztani. Aztán van egy csomó rombolás, anyagi kár. Ezeket majd a végén valahogyan sok-sok pénzért helyre kell állítani. Ezeket az összegeket lehetett volna biztosan valami értelmesebb célra is elkölteni. Van egy csomó menekülő ember, akinek a lelkét talán örökre megnyomorították az elmúlt napok történései. Még ha nem is vesztették el közvetlen hozzátartozójukat, de a félelem, hogy vajon megússzák-e élve ezt az egészet, biztosan rányomja a bélyegét sok emberre. A menekülteket fogadni kell, biztosítani kell számukra, hogy legalább az alapvető szükségleteiket kielégítsék. És ezt a környező országoknak kell megoldaniuk. Megszervezni, finanszírozni, reményt adni a menekülőknek. És eredménynek - bár igen kétséges eredménynek - lehet nevezni azt is, hogy egy olyan helyzetbe sodródott a világ, amikor csak egy szikra, egy rossz politikai döntés kell ahhoz, hogy ez a jelenleg lokális konfliktus akár világméretűvé alakuljon át. És annak a következményei tragikusak lennének.

Azt gondolom, hogy épeszű ember nem vágyik arra, hogy egy ilyen helyzet kialakuljon. Most egyelőre azt hiszem, hogy csak annyit tehetünk, hogy megpróbáljuk magunkat távol tartani attól, hogy a háborúba hadviselő félként belépjünk. Azt hiszem, hogy azért mert más országokban vagy nem érzik a háború veszélyét, vagy más érdekek szólnak amellett, hogy a háború tüzét fenntartsák, nekünk ez nem lehet célunk. Nem gyávaságból, hanem bölcsességből. Mert nincs olyan indok, amivel akár egyetlen embertársunk életének elvételét meg lehetne magyarázni. Mert emberek vagyunk és annak is kell maradnunk.